|
További versek From the many willowed margrin of the immemorial Thames - Az időtlen Temze fűzfás partjaitól (1913) Az időtlen Temze fűzfás partjaitól, Kivájt medrében folyik a Világ kezdete óta, Ködösen látszik kibújni a növények fátyla mögül, Sok palotás, torony-koronás az álom-szürke köpenyben, És a város a gázlónál: ember-korok óta, Büszkén burkolózik rejtelmes emlékeibe, amibe az ember nem lát. An evening in Tavrobel - Egy este Tavrobelban (1924) Akkor, mikor a május már június felé hajolt, Mandula illatát a galagonya terjesztette, A reszkető nap utoljára futott Le az aranylépcsőin a Napnak, Aki fénnyel töltötte meg a boglárkákat Mint tiszta bor kiöntötte ragyogását; És csillogó tündérek járták táncukat És a serlegek fényével ontották szomjukat. Most mind eltűnnek, most jön a Hold; Kristályok a harmat cseppek, amiket szórt, Az este alatt, és ragyogó ékkövek Lógnak a levelekről s a karcsú szárakon. Most a fűben, mint sok medence, Parányi és hideg Hol apró arcok látszanak, s nevetnek Üveges töredékeiben a csillagoknak Róluk tükröződnek vagy a serlegekről A hihetetlen törékeny kortyokról Ezzel az ízével a Holdnak, Szomjasan netán az egész éji tánctól. The Lonley Isle - A Magányos Sziget (1924) Ó halványan derengő sziget tengerrel övezve magányosan- Csillogása a fehér kőnek a napfény-ködön át; Ó ti mind, ősi barlangok, sóhajaival övezne A zöld víznek a déli öblökben; Ti, sosem múló mormogó hangjai a semmiségnek; Ti, sokasága a haboknak a parton, hol tündérek járnak; Ti, fehér madarak, szálltok a suttogó sziklapartról És rikoltozó tanácsai az ezüst partnak, Tenger-hangú, tenger-szárnyú, panaszos sereg Kik kikötőtlen partokról sírtok állandóan, Kik szomorúan siklatok tova a szürke vizek felett S keringtek egyedüli kiutam körül! Nekem állandóan e tiltott partok megjelennek A fehér kő ragyogása, keresztül az elválasztott tengeren, És te, bűbájjal koronázott, át a könnyek ködén, Partjaidon állandóan zenével, a te nyugalmas földed- Régi árnyképei virágba öltözött gyerekeknek, Míg a Nap le nem járja óráinak hajlatát, Mikor a csendben a tündérek, vágyakozó szívvel Táncolnak hárfáik és hegedűik szavára. Lenn a hervadásban és kinn a sötétben Voltam én sokáig érted és a szép fellegváradért. Ahol visszhangzik keresztül a ragyogó szilfákon este A sziget magas tornyának harangzúgása: Ó, magányos, tündökletes sziget, a viszont látásra! Once upon a time - Egyszer régen (1965) Egyszer egy napon, május mezején Hó volt nyáron hol gyümölcsfa virága omlott: A boglárkák felfedték fényüket Egy arany folyóban, szélesben és fehérben Nyíltak a zöld mezők szélén, A földi csillagok rezzenéstelen szemükkel Nézték a Nap keltét - nyugtát. Aranymag ott volt kötényében, Tovalengetve egy pitypang-köpenyt, Áthajol egy liliom ágyás felett Játszva a vízzel, zölddel és hideggel Nézi, hogy csillog a keze körül: Egyszer egy napon, Tündeföldön. Egyszer egy éjjelen a fekete fényben A fű szürke volt, de a harmat fehér: Az árnyékok sötétek voltak és a Nap már letűnt A földi csillagok behunyták szemüket, de az égiek ragyogtak, Kacsintgattak egymásra, S várták a Holdat, hadd ragyogjon, Jött is ő, s a levélen és füvön Fehér sugarai ragyogó üvegek lettek, S ezüst csepegett száraikról, s hullott Alá, hol a lintipek járnak, Keresztül a fű-erdőn, gyűjtve a harmatot, Toma is ott volt, csizma s cipő nélkül, Holdfénnyel nedvesítve nagy, barna lábujjait: Egyszer, régen. Egyszer egy holdkor, Június elején, A gyűjtögető lintipek túl későn mentek, Toma állt és hallgatta, letérdelve azt mondta: "Hohó, kis legények! Hát titeket szagoltalak ki? Milyen egér-illat! Nos a harmat édes, Hát igyátok, de lábamat ne feledjétek!" A lintipek nevettek, s tovalopództak, De az öreg Toma azt mondta: "Azt akarom, maradjanak! Az egyetlen dolog mit nem mondanak, Mit csinálnak, s mik ők Csodálkozom, milyük van, mit rejtenek? Le a Holdról talán csúsznak, Vagy a csillag-pillantásban jönnek, nem tudom": Egyszer valamikor, nagyon régen. Bilbo's last song - Bilbó utolsó dala (1966) Vége a napnak, szemeim leragadnak, De előttem még hosszú utak állnak. Viszlát barátaim! A hívást hallom, A köves fal mellett vár már a hajóm. A fehér habok, a szürke hullámok; Napnyugaton túli utamra várok. Sós habok és szabad szél, Lelkem lázad a tengerért. Viszlát barátaim! A vitorlák feszülnek, Keleti a szél, horgonykötél fodrozza a vizet, Az árnyék hosszúra nyúlik előttem, Alant a végtelen-hajló égen. De szigetek nyugszanak messzebbre, mint a nap, Azt remélem, még feltűnnek, mielőtt minden elfárad. Földek vannak nyugatabbra, mint a Nyugat, Hol csendes az éj, s az álom nyugodt. A Magányos Csillagtól vezetve, A legvégső kikötőn túlérve, Meglelem a szép és szabad öblöket, Csillagfény Tenger-parti kikötőket. Hajó, hajóm! Irányom Nyugat, Hegyek, mezők, örökkön áldottak. Viszlát utoljára, Középfölde! A csillagot látom az árbocrúd felett. For W. H. A. - W. H. A.-nak (1967, Shenandoah) A világ emberei közül egyben benne van a költészet, Formás versek művészettel; az egyik könnyed szavakban, Csábítóan ékesszóló hanggal és tisztán; Az egyik könyvek olvasója és sokoldalú Elméje tele sok bölcsesség emlékeivel És régi-régi legendákéval Amiket régen dalnokok tanítottak; Az egyik társ a választáshoz, egy ember, akiben bízzál, Aki barátai kérdésére igaz választ ad. Más, akit ismerek, nemes szívű, Mindenkinek, akit napjaiban megajándékozott, A Végzet kegye megadatott. Most sokféleképp ismerjük. Wystan a neve, Ami neve volt egyszer egy Waegmundingnak is Az ő messzi országában, Wiglaf apjának A leghűségesebb hűbéresnek és később Wighelm fiának is - kit háborúban öltek meg, Byrhtnoth oldalán Blackwaternél, A híres vereségnél. Ő később követte, És most újra e nevet használja Saját jutalmaként. Audennek hívták sokan, És sok ember talán örökké emlékezni fog majd rá, Ahogy magukban ülnek a szív nyugalmára, A szó-kedvelők, bölcsek s gyakorlottak, Felidézve az alkotók elfeledett hangjait. Ezeket a sorokat rólad egybe kapcsolom, Kemény súlyával az éveknek, Wystan barátom: Egy késői elismerés, a köszönet jele. |