További versek

 

From the many willowed margrin of the immemorial Thames - Az időtlen Temze fűzfás partjaitól (1913)

 

Az időtlen Temze fűzfás partjaitól,

Kivájt medrében folyik a Világ kezdete óta,

Ködösen látszik kibújni a növények fátyla mögül,

Sok palotás, torony-koronás az álom-szürke köpenyben,

És a város a gázlónál: ember-korok óta,

Büszkén burkolózik rejtelmes emlékeibe, amibe az ember nem lát.

 

 

An evening in Tavrobel - Egy este Tavrobelban (1924)

 

Akkor, mikor a május már június felé hajolt,

Mandula illatát a galagonya terjesztette,

A reszkető nap utoljára futott

Le az aranylépcsőin a Napnak,

Aki fénnyel töltötte meg a boglárkákat

Mint tiszta bor kiöntötte ragyogását;

És csillogó tündérek járták táncukat

És a serlegek fényével ontották szomjukat.

 

Most mind eltűnnek, most jön a Hold;

Kristályok a harmat cseppek, amiket szórt,

Az este alatt, és ragyogó ékkövek

Lógnak a levelekről s a karcsú szárakon.

Most a fűben, mint sok medence,

Parányi és hideg

Hol apró arcok látszanak, s nevetnek

Üveges töredékeiben a csillagoknak

Róluk tükröződnek vagy a serlegekről

A hihetetlen törékeny kortyokról

Ezzel az ízével a Holdnak,

Szomjasan netán az egész éji tánctól.

 

 

The Lonley Isle - A Magányos Sziget (1924)

 

Ó halványan derengő sziget tengerrel övezve magányosan-

Csillogása a fehér kőnek a napfény-ködön át;

Ó ti mind, ősi barlangok, sóhajaival övezne

A zöld víznek a déli öblökben;

Ti, sosem múló mormogó hangjai a semmiségnek;

Ti, sokasága a haboknak a parton, hol tündérek járnak;

Ti, fehér madarak, szálltok a suttogó sziklapartról

És rikoltozó tanácsai az ezüst partnak,

Tenger-hangú, tenger-szárnyú, panaszos sereg

Kik kikötőtlen partokról sírtok állandóan,

Kik szomorúan siklatok tova a szürke vizek felett

S keringtek egyedüli kiutam körül!

 

Nekem állandóan e tiltott partok megjelennek

A fehér kő ragyogása, keresztül az elválasztott tengeren,

És te, bűbájjal koronázott, át a könnyek ködén,

Partjaidon állandóan zenével, a te nyugalmas földed-

Régi árnyképei virágba öltözött gyerekeknek,

Míg a Nap le nem járja óráinak hajlatát,

Mikor a csendben a tündérek, vágyakozó szívvel

Táncolnak hárfáik és hegedűik szavára.

Lenn a hervadásban és kinn a sötétben

Voltam én sokáig érted és a szép fellegváradért.

Ahol visszhangzik keresztül a ragyogó szilfákon este

A sziget magas tornyának harangzúgása:

Ó, magányos, tündökletes sziget, a viszont látásra!

 

 

Once upon a time - Egyszer régen (1965)

 

Egyszer egy napon, május mezején

Hó volt nyáron hol gyümölcsfa virága omlott:

A boglárkák felfedték fényüket

Egy arany folyóban, szélesben és fehérben

Nyíltak a zöld mezők szélén,

A földi csillagok rezzenéstelen szemükkel

Nézték a Nap keltét - nyugtát.

Aranymag ott volt kötényében,

Tovalengetve egy pitypang-köpenyt,

Áthajol egy liliom ágyás felett

Játszva a vízzel, zölddel és hideggel

Nézi, hogy csillog a keze körül:

Egyszer egy napon, Tündeföldön.

 

Egyszer egy éjjelen a fekete fényben

A fű szürke volt, de a harmat fehér:

Az árnyékok sötétek voltak és a Nap már letűnt

A földi csillagok behunyták szemüket, de az égiek ragyogtak,

Kacsintgattak egymásra,

S várták a Holdat, hadd ragyogjon,

Jött is ő, s a levélen és füvön

Fehér sugarai ragyogó üvegek lettek,

S ezüst csepegett száraikról, s hullott

Alá, hol a lintipek járnak,

Keresztül a fű-erdőn, gyűjtve a harmatot,

Toma is ott volt, csizma s cipő nélkül,

Holdfénnyel nedvesítve nagy, barna lábujjait:

Egyszer, régen.

 

Egyszer egy holdkor, Június elején,

A gyűjtögető lintipek túl későn mentek,

Toma állt és hallgatta, letérdelve azt mondta:

"Hohó, kis legények! Hát titeket szagoltalak ki?

Milyen egér-illat! Nos a harmat édes,

Hát igyátok, de lábamat ne feledjétek!"

A lintipek nevettek, s tovalopództak,

De az öreg Toma azt mondta: "Azt akarom, maradjanak!

Az egyetlen dolog mit nem mondanak,

Mit csinálnak, s mik ők

Csodálkozom, milyük van, mit rejtenek?

Le a Holdról talán csúsznak,

Vagy a csillag-pillantásban jönnek, nem tudom":

Egyszer valamikor, nagyon régen.

 

 

Bilbo's last song - Bilbó utolsó dala (1966)

 

Vége a napnak, szemeim leragadnak,

De előttem még hosszú utak állnak.

Viszlát barátaim! A hívást hallom,

A köves fal mellett vár már a hajóm.

A fehér habok, a szürke hullámok;

Napnyugaton túli utamra várok.

Sós habok és szabad szél,

Lelkem lázad a tengerért.

 

Viszlát barátaim! A vitorlák feszülnek,

Keleti a szél, horgonykötél fodrozza a vizet,

Az árnyék hosszúra nyúlik előttem,

Alant a végtelen-hajló égen.

De szigetek nyugszanak messzebbre, mint a nap,

Azt remélem, még feltűnnek, mielőtt minden elfárad.

Földek vannak nyugatabbra, mint a Nyugat,

Hol csendes az éj, s az álom nyugodt.

 

A Magányos Csillagtól vezetve,

A legvégső kikötőn túlérve,

Meglelem a szép és szabad öblöket,

Csillagfény Tenger-parti kikötőket.

Hajó, hajóm! Irányom Nyugat,

Hegyek, mezők, örökkön áldottak.

Viszlát utoljára, Középfölde!

A csillagot látom az árbocrúd felett.

 

 

For W. H. A. - W. H. A.-nak (1967, Shenandoah)

[Wystan Hugh Auden]

 

A világ emberei közül egyben benne van a költészet,

Formás versek művészettel; az egyik könnyed szavakban,

Csábítóan ékesszóló hanggal és tisztán;

Az egyik könyvek olvasója és sokoldalú

Elméje tele sok bölcsesség emlékeivel

És régi-régi legendákéval

Amiket régen dalnokok tanítottak;

Az egyik társ a választáshoz, egy ember, akiben bízzál,

Aki barátai kérdésére igaz választ ad.

Más, akit ismerek, nemes szívű,

Mindenkinek, akit napjaiban megajándékozott,

A Végzet kegye megadatott.

Most sokféleképp ismerjük. Wystan a neve,

Ami neve volt egyszer egy Waegmundingnak is

Az ő messzi országában, Wiglaf apjának

A leghűségesebb hűbéresnek és később

Wighelm fiának is - kit háborúban öltek meg,

Byrhtnoth oldalán Blackwaternél,

A híres vereségnél. Ő később követte,

És most újra e nevet használja

Saját jutalmaként. Audennek hívták sokan,

És sok ember talán örökké emlékezni fog majd rá,

Ahogy magukban ülnek a szív nyugalmára,

A szó-kedvelők, bölcsek s gyakorlottak,

Felidézve az alkotók elfeledett hangjait.

 

Ezeket a sorokat rólad egybe kapcsolom,

Kemény súlyával az éveknek, Wystan barátom:

Egy késői elismerés, a köszönet jele.