A Dalok Csarnokában szép dalok csendülnek fel a régi időkből...

Tolkien verseinek fordítása általam (Magyarországon eddig nem jelentek meg). 

 

J. R. R. Tolkien:

Aotrou és Itroun balladája

 

Britannia földjén, túl a tengeren,

A fák közt a szél örökkön fúj;

Britannia földjén, a hullámokon túl

Köves partokon köves barlangok állnak.

 

Áll egy romos dombocska zölden,

Hol egykor urakat s úrnőket láttak,

Hol tornyok magasodtak a fák fölé

S őr kémlelte onnan a nyugtalan tengert.

Régen egy úr, boltíves csarnokban

Álló kövekkel még szürkékkel és magasakkal

Itt élt, míg sötét végzete rá nem lelt

Ahogy a brit dalnokok mondják.

 

Nem volt gyermeke ki házát felvidítsa,

S udvarait megtöltse tiszta nevetéssel;

Habár volt felesége kit kért gyűrűvel, és elvett,

Ki házastársa volt s kivel egy ágyban keltek

Büszkesége üres volt, hiába a kincsnek,

Örököse nélkül a kardnak és a földnek.

Gondolkozott róla sok álmatlan éjszaka

S elsötétült elméje képeket gyártott

Magányos öregségről és halálról; gondozatlan

Sírról, mialatt idegenek a szobájában

Nevek s címerek nélkül

Urai voltak csarnokának s mezejének.

Sötét tanácsra jutott végül;

Remény sötétségbe tért a fényről.

 

Egy boszorkány élt itt, ki hálóját fonta

Szerelem varásznak, s értelem fosztásnak,

Ki sötét mágiát szőtt pók-tudománnyal,

S ahogy fonta lágyan kacagott;

Egy italt főzött erőre és rettegésre

Hogy megkötözze a gyorsat, s sürgesse a holtat;

Egy barlangban lakott, hol denevérek

Az öbölben szálldostak, baglyok és macskák

Kísértete jött gyászos sírásukkal,

Éji lopakodással közel, szúrós szemeikkel.

 

Hontalan dombok között volt völgye vájata.

Fekete volt medencéje, s széle sima;

Hol csendben egy kövön,

Barlangja előtt ült a banya magában.

Sötét volt ajtaja, s erre csak kevesek jöttek,

Akár ember akár állat hogy engedelmeskedjen.

 

Britannia földjén, túl a hullámokon

Köves partokon köves barlangok állnak.

A szél a dombok felett örökkön fúj

S siralommal telítve a barlang-üreget.

 

A Nap alászállt vörösen,

A dombok mögött e napnak vége lett,

S a völgybe gomolyogva ereszkedett alá

A ködös árnyék, hosszan és szürkén.

Egyedül a sötét és a világos között

Itt lovagolt az éj szájába

A breton úr, s a szörnyű félelem

Körötte bezárult. Leszállt lassan,

S közel, betekert lábával

Vonakodva ment a kő-üléshez.

A szélben szavai dadogóak lettek,

Mialatt csendben ült a banya és vigyorgott.

Kevés szót szólt, s a boszorkány szemei

Sötétek és metszők, telve hazugsággal,

 Még a füllentést is észlelték.

Az úr remegett éjszín köpenyében.

Tudta az nevét, célját, gondolatát,

Mert a vágy belőle előtört;

S míg beszélt, a boszorkány hangosan nevetett,

Fel-le bólogatott,

S elindult befelé barlangjába,

Miképpen szellem visszatér a sírjába.

Aztán onnét hamar kijött, Kezében tartva

Egy tüneményes üveg-fiolát,

Oly csodásat e hontalan földön

Látni hidegnek és ragyogó-bájosnak;

S benne a varázsszer nyugodott

Tisztán, mint a víz, vékonyan és szürkén

Mely a köves forrásokból ered

Szakadék medrekben, ősi barlangokban.

 

Megköszönte az úr, remegve, s nyújtotta aranyát

A banya aszott-fonnyadt, öreg ujjainak

De az károgva felnevetett: "Nos, még meglátjuk!

Tartsuk meg a köszönetet, míg be nem hajtjuk!

Sok varázsszer gyakran, mint mondják, égeti

A szívet, az agyat, vagy éppen egyiket sem.

Csak hideg víz, kedvesen elvéve.

Sok hazugságot te tán még nem mondtál el nekem;

Ezért hát cserébe fizetséget most nem fogadok.

De egy napon még újra találkozunk,

S akkor megadod, mivel tartozol,

Hogy mi lesz, még nem tudom: tán arany,

Vagy valami más mid néked van."

 

Britanniában az utak, hosszúak és vadak,

S sötétek az erdők, telve nagy veszéllyel;

A tenger hangjai mind a levelekben,

S vándor járja az erdő ösvényeit.

 

Az út hosszú volt, s az erdő sötét;

S végül az úr meglátta a fényt

Remegő világot a magas ablakból,

S tudta, csarnoka és tornyai közel vannak már.

Ezek után nehéz volt az álma

Felesége mellett, mélyen, az ágyban:

Még születetlen gyermekeivel járt

Szép kertekben, míg a reggel

Lassan bejőve a magas ablakon,

S árnyékok húzódtak keresztül a falon.

 

Szép idővel indult a nap,

Szeles eső a levegőt már kimosta,

S most kéken, felhőtlenül, s magasan

Hajolt az ég a dombok fölé.

S tajtékzott az északi szélben

Az ég alatt a napsütötte tenger.

 

Kelt hát aztán üdvözére a Napnak,

S egy újnak mondott nap kezdődött,

Az úr a boldogság külsejét magára öltötte,

S gondolatait vidámsággal rejtette;

Ajkait szokatlanul nevettette

S szavai vidámak voltak. Gyakran elgondolkodott viszont,

Egyedül sétálva, homlokát ráncolva,

S egy ünnepkor rávette magát

S azt mondta: "Itroun, szerelmem, életem,

Oly rég óta vagy már feleségem.

Túl gyorsan el lehet botlani a szerelemben

Kedves éveinkben, s mint a hajók,

Mik újra kikötnek, tán hamar megleljük,

Még egyszer azt a tavaszi napot, mikor eldöntöttük,

Mikor összeházasodtunk, s a harangok zúgtak.

De míg szeretünk, s míg fiatalok vagyunk:

Egy vígságot tartsunk még ez évben,

Hová nem jön sem sóhaj, sem könny;

S újra játsszuk szerelmünk kezdetét

Boldogságban újra, készen a futásra,

Le boldog ösvényeken -és még, talán,

Hogy szívünk vágyát közelebb húzzuk

Tán még meglátjuk Te és Én;

Erényére a reménynek s az imának."

Ily komolyan beszélt ő, tisztának látszón.

 

Britannia földjén, túl a tengeren

Örült a tavasz a fákban;

Britannia erdeiben a madarak párra leltek,

Mikor a levelek nagyok, s a virágok szépek.

 

Az esküvői bált még az évben tartották,

Mi koron, bokrokon nyílt a fehér virág;

Kobzosok daloltak, s folyt a bor,

Mint mikor házasodott egykor az úr.

Egy szép művű ezüstkupát emelt

S mosolyogva a hölgyére nézett:

"Egészségedre iszok, s áldásodra,

Szép szerelmem -mondta- s ezzel a csókkal

Zálogot adok. Jöjj, kortyolj egy nagyot!

Édes a bor, s e serleg különleges!"

A bor vörös volt, a kupa szürke;

De benne volt a méreg

Tisztán, mint a víz, véknyan s hidegen

A szakadék medrekben s ősi barlangokban.

Itta a hölgy, s szemei nevettek.

"Aotrou, uram s szerelmem -sírta-,

Mind egészség és élet, hosszú és édes,

Vágyunkban, míg utoljára találkozunk!"

 

Rohantak a napok, nagy vigasságban

Reménnyel reggel, s boldogsággal éjszaka;

S álmai kertjében

Sétált az úr, s úgy vélte,

Két gyermeket lát, egy fiút és egy leányt,

Kik szépen, mint a virágok, táncoltak és játszottak

A napsütötte gyepen, kerítések nélkül, biztonságban,

De egy sötét árny körülöttük lebegett.

 

A tavasz s a nyár is elmúlt már,

A levelek hullottak s virágok hervadtak,

S a tél szele vitte hírét hangosan,

Esett a hó, s az erdőt lepelbe vonta

Keresztül a háborgó tengeren, a parton

Vonult hosszan, s fehéren, egész az ajtó alá

A szél sírt hontalan hanggal

A tűzben, az emberek víg dalában.

De miként kikötnek a hajók,

A tavasz visszatért a mezőre s a rétre.

 

Egy dal szállt most a magas ablakból,

Miként ezüst, hullik alá az égből

Lágyan, egy kora tavaszi éjszakán.

"Miért zenélnek? Miért énekelnek?"

"Fényben fekszik, tán úrnőnk, a szép!

Túl sokáig volt a bölcsője üres.

Tegnap este jött, mikor én mentem

Gyerek sírása az ablakból odafenn.

Ikrek én mondom neked.

Fényben fekszenek, s alszanak, mindhárman!"

 

"Minden ima kétszeresen meghallgattat!

Fél, vagy egy sem, elegendő kell, hogy legyen

Szegény embernek, kiknek térdük,

Gyakrabban látni csupasznak, mint az uraknak."

 

"Nem minden úr nyer ilyen szép kegyet.

Gyerünk, kívánjunk nekik boldogságot gyermeki arccal!

Fényben fekszik tán, szép úrnőm

Sokáig éljen urával, hogy örömét véle megossza!"

 

Egy ifjú gyermek és egy szép leány

Virágszépek az ágyban feküdtek.

Öröme visszatért, fájdalma elmúlt;

Boldogságban és kényelemben Itrounnak végül.

Szép szobájában lágyan fekszik,

Énekel gyermekeinek szép dalokat.

Boldog volt ura, de komoran állt,

Felesége faragott ágya oldalánál.

 

"Most minden -mondta- megadatott

remény is és imádság, és neked?

Nincs, szép szerelmem, oly annyira édes,

amit szíved kíván, s végre érez?

Még ha szíved még mindig vágyja,

vagy leghőbb kívánságok mondatlan maradványa,

amit megtalálok és elhozok néked

kitartóan vágtatva szárazon és vízen"

 

"Aotrou, kedvesem,-mondta ő- édes,

Végre érzem, szívem mit kíván,

Így várakozás és ima után

Így remény után, s a kétséghez közel.

Nem akarom, hogy rohanj, vagy vágtass

Soha el mellőlem;

Még szomjúság és fájdalom után sem,

Bár szokott jönni az éhség is újra."

 

"Nos, szerelmem, ha a szomj vagy az éhség erős,

Madárnak, állatnak széles- e földön,

Borért, vízért a kútból

Bármi titkos erdei forrásból,

Innia kell -mosolygott- most gyorsan hozom!

Ha több aranynál, s ritka ékszernél

Erdőből tán dámvad,

Vagy madár mi úszik sekély vízben

Miután epedsz, elhozom neked,

Mégis vadászni fogok földön és réten.

Sem arany, sem selyem, sem ragyogó ékszer

Nem ér most fel az én örömömmel,

A fiú s a liliom-szép leány

Kik itt fekszenek, s te is, ki most szültél."

 

"Aotrou, uram -mondta- így igaz,

Erősen vágyódtam s mohón, tudom

Álmomban hideg és tiszta víz után

S erdei szarvas húsa után,

Kristály tiszta hideg víz,

Föld-még-sose-látta szarvas

S míg kéretlenül nem jön a kelésidő

A szomjúság bolond vágya jár eszemben.

De nem akarom, hogy rohanj, vagy vágtass,

Soha el mellőlem."

 

Britannia földjén, túl a tengeren

A fák közt a szél örökkön fúj,

Britannia földjén a tiszta erdő

Vonul hosszan hegyen-völgyön.

Messzi a semmiben kürtök harsannak,

A semmiben lovasok és kutyák vadásztak.

 

Az úr kőris lándzsáját fogta,

Bora a kengyelhez téve,

Íjjal és kürttel egyedül lovagol.

Fémmel csap a kőre a tüzért,

Ahogy lova viszi messze földre,

Zöld ágaihoz Broceliandenek,

Zöld völgybe, hol szarvast hallott

Mit halandó nem hallott volna:

Most döbbenten néznek és állnak

Ahogy kürtje szól Broceliandeben.

 

Az erdő alálógó ereszei alatt

egy fehér szarvasünő riadt;

különösen ragyogva a napfényben,

ahogyan felugrott futtában.

Vakmerően utána az úr is megindult;

Mélyen az erdőben nevetést hallott,

De nem figyelt rá, különös vágya

A szép szarvas után űzte, és bátran barangolt,

Szomjúságra és a vad húsára

Ahol halandó vadász még szét nem nézhetett

Kristály tiszta hideg vízért

Amilyen szent forrásból sem eredt,

Vadászott az ösvényről

A lombok alatti félhomályba;

Remegett a föld a paták alatt,

De a napot csapdába fonták,

S a kacagás az erdőben még mindig tovaszállt.

 

A Nap lenyugodott. A völgyben

Mélyen az erdőben leszállt a csend.

Sem jelét, sem nyomát a szarvasnak nem találta

De gyökerei a fáknak a földön kuszán futottak,

S a fák, mint árnyékok állva várták

 Hogy éj borítsa az erdőt.

 

Eltűnt a Nap, s a zöld szürke lett

Ott pislákolt fénye a tündér-forrásnak,

A barlang előtt, ezüst homokon

A sötét ágak alatt Broceliandeben.

Puha volt a fű, s tiszta a medence;

Megmosta arcát a hideg vízben.

Eztán meglátta őt, ezüst széken

Barlangja előtt, fakó hajával,

Lassan mosolyodott el, s intett fehér kezével.

Broceliande földjén.

 

A holdfény tisztán és hidegen világított

Hosszú haja fénylett az arany fésűn átbukva

Végig húzta, tincsén s leengedte,

Mint forrás hullik alá a mélybe.

Hallotta a hangját és az hideg volt,

Mint visszhangja egy régi világnak,

Mielőtt tüzet csiholnának, vagy vasat fejtenének,

Mikor fiatal volt még a hegy a Hold alatt.

Hallotta hangját, mint víz csobogását

Vagy mint szél fú hosszú parton, hangzott a hívása,

Még édes szavakkal: "Újra találkoztunk hát

Várakozás után, fájdalom után!

Aotrou! Lásd! Visszatértél hozzám.

Netán valami kedvességet kaphatnék?

Mid van uram, mit nekem adhatsz

Te, ki jöttél idáig, hogy láss?"

 

"Nem ismerlek, nem ismerlek,

Sosem láttam még barlangodat.

Ó Corrigan! Mindez nem érted volt,

Vadászni jöttem én csupán ide!"

 

"Hogy merészelsz, az után, hogy vizemet kaptad

Zavarni ekképpen, vagy végignézni rajtam?

A legcsekélyebbért is kérem a fizetségem

Ha valaha akarsz még szabadon járni.

Szerelmeddel talán nékem viszonozhatod

Itt hosszan és édesen az éjjel,

Így végződhet üzletünk,

Mélyebb boldogságban mit valaha halandó érezhetett."

 

"Nem adok szerelmet, hisz szívem házas;

Feleségem gyermekágyon fekszik,

S átkozom a vadat, mely idecsalt

S vonzott magával a te völgyedbe."

 

A nő már nem mosolygott, s lassan azt mondta:

"Felejtsd el feleséged, s házasodj meg

Ez úttal velem, vagy állj kőként,

Élettelenül és magányosan,

Ahogy szikla áll a forrás mellett

Elfeledetten Broceliandeben."

 

"Nem fogok itt állni, kővé váltan;

De itt hagylak téged, hidegen, egyedül,

S vágtatok enyéimhez, saját otthonomba,

Áldott vizű Christendomba."

 

"De három nap és meghalsz,

Három napon belül ravatalodon fekszel"

 

"Három nap múlva tán boldogságban élek,

De ha meghalok, Isten megbocsát

Ha eljön az idő, öregségemben,

Vagy bátor csatákban Christendomban."

 

Britannia földjén, túl a hullámokon

Sötétek az erdők, s rejtettek a barlangok.

Britannia földjén a szél hozza,

Harangok hangját a levegőben

Zúgva a tengernek hangján

Örökkön mozogva a fákon.

 

Az utazás hosszú volt és vad;

Sietve házához feleségének és gyermekeinek

S végül a vadász érezte lelke szavát

Reggel, mikor a szent harang szól;

Szökve a bozótból és a mocsárból;

Utoljára egy földművest látott szeme;

A fehér és hontalan dombokat elhagyta,

S fáradtan az ember kapujához vetődött.

 

"Jó gazda, ha keveset is, de érzel irántam,

Vess nekem ágyat! Szívem egyre szaporábban ver;

Tagjaim zsibbadnak nehéz álommal

S altató méreg pusztítja őket.

Egész éjszaka lázas zavarban

Űzettem sötét és szeles utakon."

 

Ágyba fektették, hogy aludjon:

Sötét bozótban bolyongott mélyen,

-Álmodta- s kóborolt, nem találva többé

A zöld kertet, de a parton,

Fújt a szél;

S előtte egy arc rábámult és nevetett:

"Most ki van fizetve, jöjj, s hozd el nekem

Azt mi nekem jár -mondta a hang-, hozd el, amit fogok!"

Mellette a forrás hidegen hullt alá

A Corrigan most aszott volt és öreg

Ült, énekelt, s karmai között

Csontfésű fogait látta meg,

Mivel fésülte szürke fürtjeit,

De másik kezében egy üveg hevert,

Fiola, telve vízzel,

Amit a keserű kútból merítettek.

 

Éjjel felkelt, s mormogott: "Zúgása

Harangoknak benn a fülemben, és énekelnek,

Egy ének a hold alól.

Bánat nem a feleségem! Bánat nem Itroun!

Halálom közel, de nem mondom el,

Hogy varázslattal vagyok kötve!

De két nap múlva meghalok

És látni szeretném még édesen feküdni,

És édesen felkélni, és sokáig élni még,

S látni gyermekeinket épnek és erősnek."

 

Szavait csak kevéssé értették,

De átkozták a lázát a fáknak

Úrnőjüknek egy szót sem szóltak.

 

A második reggelen későn kelt az úrnő

S az asszonyokat körülötte

Boldog köszöntéssel üdvözölte:

"Jó emberek lássátok! A reggel ragyogó!

Mondjátok, a férjem hazatért-e az éjjel

Vagy késlekedik még a vadász-eredménnyel?"

 

"Nem, úrnőm, nem jött a reggellel;

De az emberek már gyertyát raktak az asztalra,

Férjedről még hírt kaphatsz ma,

Vagy hallod lépteit hozzád visszatérni.

A gyertyák éjjel is égni fognak."

 

A harmadik reggelre késve kelt,

S egy erős vágy üdvözölte, erre mondta:

"Íme, a reggel hideg és szürke,

S miért van uram távol oly soká?

Nem hallom visszatérni lépve,

Sem reggel, sem az este."

 

"Nem tudhatjuk, s meg mi így nem mondhatjuk."

Válaszolták, s elfordultak.

Törékeny gyermekei fehér pólyában

Hét napja már, hogy meglátták a napvilágot,

S ő felkelt, s elhagyta az ágyát,

Szolgalányait hívta, s azt mondta:

"Uramnak most már vissza kell térnie. Gyerünk hozzátok,

Legszebb ruhámat és ékköves gyűrűmet,

Gyöngyfüzéremet; hogy kedves legyen néki,

Látni feleségét kinn az ágyból, könnyedén."

 

Hosszú, magas ablakaiból nézte,

S a hűvösen fújó szelet érezte;

Látta hogy halad az, fáról-fára;

S hogy mennek felhők tengerről a dombra.

Nem hallott sem kürtöt, sem patadobogást,

De hallotta a tetőn az eső-kopogást;

Britanniában hallotta a hullámok

Zúgását a parton s barlangok zugaiban.

 

Sok idő telt már el a napból;

S hallotta a lassan zúgó harangokat.

"Jó emberek, miért-e zaj?

A toronyból hallottam hogy a harangot húzták,

És Dirige,[1]a fehér pap énekelt  

Kit vittek hát a temetőbe?"

 

"Egy boldogtalan ember jött hozzánk

Mikor már haldoklott. Sánta volt lova is,

S szomjúság volt rajta, s az ember leesett róla,

A kapu elé, ahogy mondják.

Itt őt ápolták, de mára,

Meghalt, s most úton van,

Mi mind megyünk a templomba, hogy ott nyugodjon,

Ravatalon előbb, s aztán a magas oltáron."

 

Ő rájuk nézett, sötéten és mélyen,

S látta őket sírni az árnyékok mögül.

"Magas és szép, és bátor volt ő,

Vagy bánatos mesének kell lenni

Körötte, hogy így tartjátok,

S különösebb hogy sírtok!

Mit tudtok még? Óh mondjátok! Óh mondjátok!"

Nem válaszoltak és elfordultak.

"Jaj nekem -mondta-, aludnom kellene

Ez este,  utoljára hogy sírni tudjak!"

Egész este hánykódott és forgolódott,

S tagjaiban égett a láz:

Akkor hirtelen a Nap alatt

Szebb reggel virradt.

"Jó emberek, a templomba megyek -mondta-.

Ruhát választok, vagy vörös köpenyt,

Vagy kéket, vagy fehéret és szépet,

Ezüst és arany ? mit bánom én!"

"Ne úrnőm -mondták- egyiket sem,

Templomban a nőnek,

Ilyenkor, ahogy szokás,

Fekete a köpeny s lassú a járás."

 

Fekete köpenyben meghajolva ment

Az úrnő a templomba,

Kicsi, fehér gyertyával a kézben

Sápadt arccal, ragyogó hajjal.

A nyugati ajtón beléptek

Hol sötét volt a köves padló

Egy ravatal volt, letakarva szemfedéllel,

Mellette hosszú, sárga gyertyákkal.

A törékeny gyertyák még,

Fényüket a címerre vetették:

Vértjére és zászlajára uruknak;

Büszkesége véget ért, hiába a sok kincs,

Az ágyhoz vitték, gyengéden, aludni

Örök hidegen, hogy ott megsirassák

Asszonyai sötéten mellette

S a gyerekek a fényre keltek és sírtak.

 

Ott énekelt lassan az éjszaka halálán,

És sok láb, száraz gyertyafénnyel.

Reggel meghúzták a szent harangot

S messze hallották a hangot,

Mikor a nap a földön végigsütött

Mialatt Broceliande mély homályában

Egy ezüst-forrás folyt-csobogott

A sötét, hullámzó medrében

És a hontalan dombokon egy völgy,

Megtelt nevetéssel, hideggel, s halovánnyal.

 

Végül ura mellé feküdt a hölgy

Hosszú házukban, a föld alatt

S ha gyermekeik még sokáig élnek

Vagy játszanak a kertben épen és erősen,

Ők nem látják, sem édesnek nem tartják

Mit szívük érzett, s végig várt.

 

Britannia földjén, túl a hullámokon

Zúgnak a partok s a völgy-zugok;

Britannia földjén, túl a tengeren

Hol fák közt a szél fúj örökkön.

 

Úrról és hölgyéről mindez mit mondanak:

Isten nyugtassa lelkét a holtaknak!

Szomorú a történet s szomorú az ének,

De nem minden nap vidám az élet.

Isten tartson minket, reményben és imában

Távol rossz tanácstól, s kétségbeeséstől,

Szentelt vizeivel Christendomnak

Hol lakunk mi a végítéletig.

Hogy eljuthassunk a Mennybe, hol Szűz Mária

A királynő, a szeplőtelen tiszta.



[1] A katolikus egyház halottakkal foglalkozó papjait angolul "dirige"-nek hívják.